S van olyan gyerek is, aki sokat esik. Nagyon megüti magát. S nem érti mi történt, nem tudja értelmezni az eseményeket, amelyek miatt padlóra került. Persze újra elesik, hiszen hogyan is védhetné meg magát, mikor sem gödröt, sem koordinálatlan mozgását, sem homályos látását nem tudja észlelni, így javítani sem. Nem tanulta meg a dolgok miértjét, nem tapasztalta meg azt, hogy minek mi a következménye. S amit már egyszer elkövetett újra és újra megteszi. Nem lát meg ok-okozati összefüggéseket, nem tudja hogyan tehetné a dolgát kevesebb sérüléssel. S mindebben annyira elgyöngül, hogy egyre nehezebben áll a lábán. A sajátján. Végül már nem is akar a saját lábán állni, mert egyedül nagyon nehéz. Fontos számára a támasz, annyira, hogy akár függő viszonyba is kerülhet tőle. Megtalálhatja ezt egy párkapcsolatban, testvérben, szülőben, barátban, rosszabb esetben romboló káros szenvedélyben egyaránt. S ezzel párhuzamosan munkában, magánéletben lehetőségei egyre korlátozottabbak, hiszen nem a maga ura, nem ő irányítja az életét. Szűkül a kör, a támasz egyre fontosabb és szükségszerűbb. Olyannyira, hogy a végén, támasz nélkül élni sem tud. A gyermekünk kiszolgáltatottnak érezheti magát a világ felé, mert élete folyásába nem tud beleavatkozni, és felénk is, kik féltve vigyázzuk lépteit. S elhisszük végül mi is, ő is, hogy nélkülünk nem menne semmire. Így kiszolgáltatottnak érzi magát a szülő a gyereke felé, hiszen ez egy állandó felügyeletet, készenléti állapotot igénylő helyzet. Ő sem tudja élni a maga életét. Vagy ez lett az élete? Mi történt? Hogy jutottunk idáig? Mit rontottunk el? – tesszük fel egyre gyakrabban a kérdést.

S a szülő ebben az esetben egyre elkeseredettebben várja, hogy gyermeke leváljon. De az már nem akar. A világ egyre félelmetesebb, élni benne képtelenség egyedül. S szülőként hogyan is rakhatnánk ki a szűrét, mikor annyira életképtelen. No, hát nem ilyen felnőtté válást kívánunk gyermekünknek, ugye?

Mit tehetünk? Hogyan kerülhetjük el mindezt? A cselekvőképes önállóságra nevelést kora gyermekkorban fontos elkezdeni. De ha nem tettük meg, huszonéves csemeténkkel is dolgozhatunk az ügyön, mert hát soha nem késő. Bár ebben az esetben nyilván sokkal többet kell küzdenie gyereknek, szülőnek egyaránt az eredményességért.

Maria Montessori olasz orvosnő, pedagógus és pszichológus, intézményeiben különös hangsúlyt fektetett az önállóságra. Az iskola a gyermekek magasságához igazodó berendezése, tanulási eszközrendszere mind-mind ezt segítette elő. „Nem vitás, hogy az, akit kiszolgálnak, ahelyett, hogy segítenének neki, bizonyos értelemben meg van fosztva a függetlenségétől. Pedig emberi méltósága azt súghatná neki: „Nem akarom, hogy kiszolgáljanak, mert nem vagyok tehetetlen…”… A hatékony nevelés megköveteli, hogy a függetlenség útjára segítsük a kisgyermekeket. Ezért olyan tevékenységre kell serkenteni őket, amit el tudnak végezni…” (Maria Montessori: A gyermek felfedezése 57.old. – Cartaphilus Könyvkiadó, 2011)

Kétségtelen, hogy a hétköznapi élet sodrásában hajlamosak vagyunk megtenni olyan dolgokat gyerekünk helyett, amire ő is képes lenne. Mert gyorsabb, egyszerűbb, és kevesebb energia kell hozzá, mint az adott cselekvésre megtanítani. Mert az idő és türelem. S ebből gyakran kevés van. Mégis hosszútávon ez a gyümölcsözőbb, hiszen célunk önállóan cselekvő, döntéseket meghozni képes fiatalok nevelése. Mindezt pedig önállóságra neveléssel érhetjük el. Hiszen ha próbálkozik, elesik. S ha hagyjuk, feláll. Egy idő után egyedül. Aztán lassan rögzül benne, hogy mit hogyan tegyen, hogy ne essen el újra. Ha hagyjuk. Ha nem támogatjuk folyamatosan, hogy csak nehogy elessen. Ha nem szoktatjuk rá, hogy párnás karunk mindentől megóvja, rohanhat őrült sebességgel, nem lesz baja. Nem üti meg magát, mert az esés pillanata előtt egyensúlyi helyzetbe lökjük. Így fogalma sincs arról, hogy milyen esni, hogy kerülhetné el, s milyen fájdalmas tud lenni egy-egy bukás. Nem tanul tévedéséből, hiszen nem is tapasztalt javítanivalót a viszonyulásaiban. Mert nem ő felelős önmagáért, hanem a szülő. Mindez fiatal felnőtt korban már nem műkőképes felfogás, és sajnos a világ törvényeinek megtapasztalása ekkor, ilyen előzményekkel, sokkal megrázóbb.

S mindezek elkerülése érdekében is mi, szülők tehetünk a legtöbbet. Azzal, ha pici korától fogva fejlettségének megfelelő feladatok elé állítjuk, és hagyjuk önállóan tevékenykedni. Rászánjuk az időt és az energiát, hogy megtanítsuk gyermekünknek az önkiszolgáló tevékenységek elvégzésétől kezdve a felelős döntéshozatalig mindazt, amire önálló életében szüksége lehet. S még így is sok-sok váratlan helyzettel, kihívással fogja szemben találni magát, no de fel van vértezve. Valamennyire.

S ne felejtsük el, ha már a gyermekünk egy picit máshogy, önállóbban nő fel, s megvívjuk a harcot – főként önmagunkkal – azzal leendő unokáinknak is sokat segítünk, hiszen:

„Amikor a fiadat oktatod, a fiad fiát is oktatod.” (Talmud)