Az írás és az önismeret

Szeretek írni. Kiírni. Nem tenni mást, mint tollat ragadni, és papírra vetni belső világom gondolatait, érzéseit, külső életem történéseit. Figyelem magam. Szeretném megérteni azt, ahogyan működöm. Egy-egy nyomasztó dolog papírra vetése azonnali megkönnyebbüléssel jár. Már nem is olyan borzalmas, érthetetlen és kaotikus az egész helyzet. Írás közben gyakran mély levegőt veszek, sóhajtozom. Hullanak le rólam önnön terheim. Melynek nagy részét én raktam magamra a helyzetek értelmezésével, s akkor átgondolva, más szemmel nézve sokkal jobb. Szabadulok a béklyóimtól. Fájdalmas emlékek terhétől, érthetetlen helyzetek eseményeitől, elfojtott, elhatalmasodó érzésektől. Kiírom magamból. S nem azért, mert nincs, akinek elmondhatnám. Ebben az a fontos nekem, hogy a megéléseimet újra elolvasva megismerjem a működésemet, és én jöjjek rá a lelki görcseimre. Nekem kell felismerni, hogy például már megint ugyanabba a gondolatmenetbe ragadtam bele, ami évtizedek óta jellemez, mert én vagyok az is, aki változtatni tud rajta.

Magam felé intézett soraimat átolvasva gyakran rájövök, hogy hol akadtam el, esetleg már megint miben „dagonyázok”. Felismerem ismétlődő mintáimat, és igen, még meg is dorgálom magam miatta. – Mikor lesz már eleged az egy helyben topogásból?
S ha eljutok önmagam megkérdőjelezéséig, máris félig győztem. Önmagam felett. Mert látom, hol az elakadásom, saját kézírásommal kell ráadásul szembesülnöm mindezzel. Hát meg kell mondjam, ez elég ütős tud lenni! Feketén – fehéren ott van előttem, hogy hol akad meg mindig újra és úja az a bizonyos lemez. Nem a modern CD-re gondolok, hanem a régi bakelitre. A középkorosztály jól ismeri. A lemezjátszón forgott körbe-körbe, és ügyesen, finoman rá kellett helyezni a tűt. Ekkor kezdődött a zenehallgatás. Ha a hanglemez megsérült, a tű mindig ugyanabba a barázdába ugrott vissza, és a lejátszónk ugyanazt a félmondatot ismételgette idegesítőn, egészen addig, míg oda nem mentünk, és a tűt arrébb nem raktuk. Ez a helyzet is ilyen. S a tűt csak nekünk van lehetőségünk arrébb pöckölni. Mindezt sokféle módon tehetjük.

Van, hogy szinte örömmel tölt el minket pár hét távlatából tévedésünk meglátása, és egy könnyed mozdulattal, felszabadultan váltunk barázdát életünk lemezén. Van, hogy mérgessé válunk attól, amire rájöttünk, és dúlva-fúlva taszítunk egyet a lejátszó tűjén. Nos, igen, ekkor fülsüketítően recseg ropog a készülék, és sérül a lemez is. Karcolódik mélyen, több barázdát átszántva.
Van, hogy látjuk, megakadt a lemez. Hagyjuk. Nézzük. Idővel rossz érzés, mégis. Bár van némi késztetésünk, hogy tegyünk valamit, de mégse lépünk. Akár évekig, sőt évtizedekig is képesek vagyunk ugyanazt a pár dolgot fújni magunknak. Nem akarunk változtatni. Megszoktuk. Nem is olyan rossz így. S minél tovább csapjuk be magunkat, a barázda annál mélyebb lesz. S bizony annál nehezebb lesz másik sávra átrakni magunkat. Mégis van, hogy évekig passzívan nézünk egy-egy folyamatot, míg feltesszük magunknak a kérdést. – Meddig akarod ezt még így hagyni? S ezzel elindul egy belső új folyamat, megjelenik bennünk a változtatás igénye. Amit persze újabb idő cselekvésbe átrakni, de máris sokkal előrébb vagyunk, hiszen legalább felvettük a kesztyűt.

S ez nagyon élvezetes. És fájdalmas. Önmagunk meglátásának nagyon sok segítő eszköze létezik (önismereti tanfolyamok, jóga, kineziológia, művészetek, sport…), közülük csak egy az írás. Segítség lehet a naplózás zárkózott, nehezebben megnyíló gyerekeknek is. Már akár 2., 3. osztályban is elkezdhetik. Támogatása, az inspirálás a szülő feladata.

„Az írás varázslat. Éppen annyira az élet vize, mint minden alkotó művészet. A víz ingyen van. Igyanak.”
Stephen King